 Nagyon féltem, de minden rendben volt ott is, azt hittem, hogy semmi nem jön közbe és simán megy majd a terhességem. Aztán folyamatosan magas volt a vérnyomásom és mivel beteg is vagyok sajnos befektettek a klinikára. Nagyon sokat sírtam, szerencsére a párom mellettem volt és nagyon sok erőt adott nekem. Ahogy tudott úgy jött hozzám, nagyon sokat köszönhetek neki, ő tartotta bennem az erőt 2 hónapon keresztül.
A 2 hónap alatt mindössze csak kétszer mehettem haza, hiányoztak az otthoniak és a párom. Július 2-ára voltam kiírva, de sajnos még semmi jelt nem adott a lurkó, hogy ki szeretne jönni a pocakomból.  Majd aznap éjszaka felvittek a szülőszobára NST-re raktak, de sajnos semmi nem volt. 3-án reggel megkaptam az előkészületeket, kaptam fájásindítókat, de sajnos nem tágultam. 4-én ismét előkészítettek reggel, de délutánig semmi nem történt, a fájások jöttek elég szépen de nem tudtam tágulni. Elkezdett sajnos lassulni a pici szívverése és már én is kezdtem gyengülni. A fogadott orvosom pedig bejelentette, hogy sajnos neki el kell mennie. Szerencsére anyukám ott volt mellettem (a párom nem mert sajnos bejönni). Aztán az ügyeletes doctor - akinek a kicsi és én is az életünket köszönhetjük - azt mondta azonnali császármetszés lesz. Sajnos a picit nem is sokáig láthattam, mivel 4 percre leállt a szíve és újra kellett éleszteni.
Nagyon meg voltam réműlve, de hálistennek erős baba és akarta az életet. Így már ez a pici csoda lassan 1 éve itt van velünk. Ő a mindenünk, bármit megtennénk érte. A páromnak és anyukámnak sokat köszönhetek.
|
